Sokszor elhangzik, hogy a mai nyugdíjrendszer már nem lesz sokáig fenntartható. Van-e valójában értelme egy ilyen állításnak? Egyáltalán mi az, hogy mai nyugdíjrendszer? Ha a társadalmi egyenlőtlenség oldaláról nézzük, akkor mit jelent a nyugdíj? Ezekben a kérdésekben nyit vitát szerkesztőnk cikke.

A dolgozók félelmeiről készült kutatás szerint a legjobban a nyugdíjas évektől félünk. Pontosabban attól, hogy a nyugdíjunk nem lesz elég arra, hogy elkerüljük a nélkülözést. Közben egyre többen legyintenek a fiatalok közül arra a kérdésre, hogy mit várnak a nyugdíjas évektől. Sokszor lehet hallani, hogy úgysem lesz nyugdíjuk azoknak, akik most lépnek be a munkaerőpiacra. Vajon ezek tényleg megkérdőjelezhetetlen igazságok? Egyáltalán érdemes-e arról beszélni, hogy fenntartható-e egy nyugdíjrendszer? Vitaindító cikk az Új Egyenlőségen.

Elvek vagy rendszerek?

A nyugdíj a munkával töltött aktív évek után – bizonyos feltételek teljesülése esetén – járó állami juttatás. A társadalmi funkció felől közelítve úgy lehetne meghatározni, hogy olyan juttatás, amely azokra az évekre jár, amikor egészségi állapota és kora miatt az ember nem tud oly mértékben munkát vállalni, és ezzel pénzt keresni, mint azt korábban megtehette. Ez általános definíció, de minden további pontosítása felszínre hozza a társadalmi értékvitákat.

Általános kérdés az is, hogy a nyugdíjnak mi a konkrét feladata. Például biztosítson-e minden már nem aktív korú számára egy, a XXI. század fogyasztási igényeihez alkalmazkodó, legalább szerény jövedelmi szintet? Vagy ettől teljesen elvonatkoztatva mindenki csak és kizárólag annyit kapjon, amennyi a korábban megszerzett és leadózott jövedelem alapján jár neki? Azaz kellenek-e társadalmi minimumok, vagy a nyugdíj vegytiszta biztosítási forma? Értékek felől közelítve úgy is feltehetném a kérdést, hogy a nyugdíjrendszernek feladata-e a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklése, és ezáltal a társadalmi szolidaritás elvének belepréselése a rendszer tartóoszlopai közé?

Ha ezekre az elvi kérdésekre tudjuk a választ, akkor érdemes elgondolkodni azon, hogy milyen nyugdíjrendszer elégíti ki az igényeinket.

Azért fontos ezt hangsúlyozni, mert ezáltal válik érthető, miért értelmetlen az a kérdés, hogy meddig fenntartható a mai nyugdíjrendszer.

De nézzük ezeket az elveket részletesebben és provokatívabban. Az érthetőség kedvéért a mai magyar állapotokból hozom a példákat.

Először is érdemes megvilágítani egy tévhitet. Amikor egy kérdést meg akarunk kerülni, akkor bizonyos elemeket a problémából kiszervezünk, és úgy teszünk, mintha ez nem egy megoldandó ügy lenne. Ez tévút, ezért az orvostudományban már gyakran használt kifejezéssel élve, holisztikus módon próbáljuk vizsgálni a kérdést. Azaz a rendszert nézzük, és ne csak az egyik csavart a gépen. Erre kiváló példa az alacsony nyugdíjjal rendelkezők problémája. Vannak, akik azt mondják, hogy ez nem a nyugdíjrendszer gondja, ez szociális probléma, és kezelje azt a szociális rendszer. Ha ezt a kérdést nem részterületek alapján nézzük, akkor látjuk, hogy nem azt kell vizsgálnunk, hogy melyik pénzügyi kassza miért felel, hanem azt, hogy van egy társadalmi probléma, amelyet meg kell oldani. Az pedig adminisztratív kérdés, hogy honnan rendelünk hozzá forrást.

Azért szeretem a politikában is a holisztikus gondolkodást, mert ez lezárt minden olyan kibúvót, amellyel elodázható a valódi válasz megadása. A társadalmi probléma tehát az, hogy vannak olyan emberek, akik aktív éveik után olyan anyagi helyzetben vannak, ami akár a mindennapi megélhetésüket is veszélyeztetheti

Most már csak azt a kérdést kell feltenni, hogy a társadalomnak kell-e, és ha igen, akkor milyen mértékig felelősséget vállalnia értük?

Fogadjuk el azt, hogy nem jó az a válasz, hogy ez a nyugdíjrendszer szempontjából nem releváns kérdés, ezt oldja meg az állam más területe.

Az első elvi megközelítései alapom tehát, hogy a kérdést csak holisztikusan vizsgáljuk, akkor nem fogjuk becsapni magunkat. A másik megközelítési kitételem, hogy tévhit, ha a nyugdíjrendszert bármilyen biztosítotti viszonynak fogjuk fel. A biztosítás lényege, hogy létrejön a biztosított és a biztosító között egy jogviszony, amely mindkét fél jogait és kötelezettségeit rögzíti. Azaz tudom, hogy ha minden hónapban X forintot Y éven át a biztosítónak adok, akkor ezért mit fogok kapni. Fontos, hogy vis maior helyzetek kivételével ezen nem lehet egyoldalúan változtatni, illetve nagyon pontosan rögzítve vannak a feltételek. A nyugdíjrendszer nem ilyen. Egyrészt, aki ma elkezdi aktív éveit, és munkabéréből vonják az adókat, járulékokat, az semmilyen „szerződést” nem köt az állammal arra, hogy mi lesz vele 50 év múlva. A mindenkori állam pedig bármikor változtathat a szabályokon. És ne is csak arra gondoljunk, hogy új nyugdíjrendszert vezet be, hanem a jelenleginek a finomhangolását végzi el. Erre számtalan példát láttunk az elmúlt évtizedekben. Ilyen a nyugdíjkorhatár emelése, a korhatár előtti nyugdíjba vonulás lehetőségének megszüntetése, de akár a rokkant-nyugdíjrendszer átalakítása. Érdemes belegondolni, hogy egy valódi biztosítási jogviszony esetén hogyan lenne az lehetséges, hogy a biztosítótársaság, miközben szépen fizetjük a havi részletet, azt mondja, hogy nem 62 évesen juthatsz hozzá a pénzhez, hanem majd 65 évesen? Ezért is mondom azt, hogy sem költségvetési, sem társadalompolitikai értelemben ne biztosításként tekintsünk a nyugdíjra, mivel annak számtalan feltétele hiányzik.

Nyilván felmerülhet bennünk: rendben, ez most nem biztosítási jogviszony, de miért nem alakítjuk azzá? Milyen feltételek kellenek ehhez? Legfőképpen a kiszámíthatóság. Azaz a mai pályakezdő ismerje a játékszabályokat nagyon pontosan (nyugdíjba vonulásának pontos feltétele, nyugdíjának kiszámítási szabályai stb.), és ezeken csak vis maior esetben lehessen változtatni. Elsőre jól hangzik, de valójában nehezen teljesíthető. Nem ismerjük ugyanis, hogy az elkövetkező 20-50 évben milyen változások lesznek. Mit hoz például a robotizáció, hogyan alakul át a mai értelemben vett munkaviszony, szolgálati idő, munka fogalma? Ez pedig olyan kockázat, ami miatt illúzió lenne olyan feltételeket bevállalni, amelyek módosíthatatlanok lennének évtizedes távlatokban. Azaz a nyugdíjrendszer nem válthat klasszikus biztosítási formává.

Akkor mit lehet vele kezdeni, hogyan gondolkodjunk az aktív kor utáni társadalom juttatásairól? Tegyük fel a kérdést, hogy kell-e társadalmi szolidaritási elvet érvényesíteni ebben a kérdésben? Azaz van-e a közösségnek abban felelőssége, hogy az egyik legkiszolgáltatottabb életszakaszában az embernek biztosított-e a megélhetése? Vagy ezt a felelősséget társadalmi szintről a család szintjére kell lelökni? És, ha van felelősség, akkor ez mire terjedjen ki? Az életben tartásra, a létminimum biztosítására vagy valamilyen társadalmi minimum biztosítására?

Fenntarthatóság kérdése

Korábban említettem, ha holisztikusan nézzük az idősek társadalmi helyzetét, akkor rossz kérdés az, hogy fenntartható-e a nyugdíjrendszer. Ezt ebből a szempontból nem lehet értelmezni. Ennek a megközelítési módnak ugyanis az az alapja, hogy a nyugdíjrendszer bevételei és kiadásai fedezzék egymást. A bevételi oldalnak pedig olyan állami elvonásokat kell tekinteni, melyek után növekszik a nyugdíjjal kapcsolatos jogszerző időnk. Ez elméletileg jól hangzik. Nézzük meg a számokat.

2010 és 2016 között három év volt, amikor hiánnyal zárt a Nyugdíjbiztosítási Alap, azaz a bevételei kisebbek voltak, mint a kiadásai, és négy alkalommal pedig többlettel. Ez utóbbiak közül nemcsak az történt, hogy több pénz folyt be, mint amennyit ki kellett fizetni, hanem még jutott a költségvetés megtámogatására is egy kis pénz. Ez a kis pénz kumuláltan 2010 óta 426 milliárd forintot jelentett. Ha ehhez hozzávesszük, hogy 2010 és 2016 között év végén hogyan alakult a Nyugdíjbiztosítási Alap többlete, vagy hiánya, akkor látható, hogy 378 milliárd forintot keresett a költségvetés az Ny. Alapon.

Azaz a felosztó-kirovó rendszer valójában úgy működött, hogy a vizsgált nyolc évben majdnem 380 milliárd forinttal több pénz lett beszedve, mint kifizetve. A többlet természetesen nem egy trezorban pihen, hanem más költségvetési sorokra került átcsoportosításra. Magyarán belekerült a „Nagy Közösbe”.

Még egy példát hozok ennek alátámasztására. A Nyugdíjbiztosítási Alap bevételének 2019-ben a tervek szerint 56%-át a szociális hozzájárulási adóból átengedett rész adja. Ez azt jelenti, hogy a cégek a foglalkoztatottak után befizetik a SZOHA-t, és a költségvetés évente (!) eldönti, hogy mekkora rész hova megy.

Látjuk, itt tényleg évente történik a váltó állítása. Azaz volt, amikor minden a Nyugdíjbiztosítási Alapba ment, míg jövőre már csak a pénzek 70%-a. Semmilyen következetesség nem lelhető fel ebben. Ezért ne is keressünk rendszerszintű elemeket.

Ezt a szemléletes példát azért hoztam ide, hogy világos legyen: a nyugdíjrendszer nem úgy működik, hogy egy zárt rendszerben beszedett pénzek kerülnek kiosztásra a ma nyugdíjasai között. Ez egy fikció.

Mi következik ebből? Ahogy látjuk a ma dolgozói nyugdíj címén sok mindent finanszíroznak. Ez fordítva is igaz lehet. Azaz miért fogadjuk el tényként, hogy csak a munkabérek után lecsípett pénzekből lehet a nyugdíjakat finanszírozni? Ez egyáltalán nincs így. Innentől kezdve arról beszélni, hogy a jelenlegi paraméterek alapján (ilyen a korhatár, az induló nyugdíjak aránya, a munkabérekből levont járulékok mértéke) fenntartható-e egy nyugdíjrendszer nem bír sok relevanciával. Pontosabban eggyel igen. Azt lehet mondani a mai dolgozóknak, főleg a fiataloknak, ha nem vásároltok a mostani állami befizetéseitek mellé valamilyen pénzpiaci terméket, akkor éhen haltok nyugdíjas éveitekben. Erre óriási reklámkampányt lehetet építeni, és presszionálni az embereket banki ügyintézők által, hogy váltsák meg egy azonnali 5000 forintos befizetéssel, majd ezt havonta ismételve, időskori biztonságukat. Az öngondoskodás természetesen nem káros, de ezt azon az áron erősíteni, hogy közben a társadalmi szolidaritást szétverjük, roppant felelőtlen.

Tehát hogyan működik a nyugdíjrendszer? Az állam a bevételeinek egy részét szétosztja az idősek között. Mindezt úgy előadva csinálja, hogy az aktív dolgozók keresetéből von le pénzeket, és azzal hitegeti, hogy majd később te is így kapsz nyugdíjat. Közben jönnek a piaci szereplők – állami támogatással, hiszen adókedvezmények révén támogatják ezt a hangulatot −, akik azt mondják, ne higgy a rendszernek, nem lesz elegendő a nyugdíjad, de még megmentheted a lelkedet…

Akkor most mi legyen?

Érdemes egy kicsit összefoglalni, hogy meddig jutottunk el. A nyugdíjrendszer fenntarthatósági kérdése nem valós kérdés, elviszi a figyelmet a problémától. A társadalmi szolidaritásra alapuló felosztó-kirovó rendszer fikció. Nincsen értelme biztosításról beszélni a nyugdíj esetében, és legfőképpen holisztikusan kell nézni a munka világából bizonyos életkor felett kikerültek problémáját.

Megpróbálom kijelölni azt a keretet, ahol a társadalmi igazságosság jegyében gondolkodni kell a kérdésről. Ehhez egy dolgot el kell fogadnunk, és ez a kiszolgáltatottsággal kapcsolatos kérdés. A munka világában gyakran beszélünk arról, hogy kizsákmányolás, kiszolgáltatottság van. A munkáltató, az egyén munkaerőpiaci lehetőségein keresztül rendkívül jó tárgyalási pozíciókat tud kialakítani. A dolgozót nézve ez mégis eggyel jobb pozíció annál, mint akinek már esélye sincsen arra, hogy változtasson életén. Ha dolgozok, és rosszul keresek, legalább minimális mértékben megvan az esélyem, hogy új szakmát tanuljak, új munkahelyre menjek. Munkával töltött évek után erre már nincsen lehetőségem. Kiegészíthetem jövedelmemet, de ha családi helyzetem, egészségem nem engedi, akkor nincsen más, csak a nyugdíj. A nyugdíjas létben az a sajátos, hogy egyszerre védettséget jelent, hiszen nem lehet elbocsátani onnan az illetőt, de egyben korlátokat is jelent, hiszen a nyugdíjassá válás pillanata kijelöli az anyagi határokat. Ebből lehet olyan következtetést levonni, aki keveset keresett, keveset dolgozott, az így járt. De nézzünk rá holisztikusan a problémára.

Miért kevés a nyugdíja? Mert az alacsony bérstruktúra miatt (félperifériális kapitalista gazdasági modell velejárója) keveset keresett. Ez a gazdasági szerkezet nem az egyén döntése volt, belecsöppent, de a kárát kénytelen elviselni.

Persze ebben az alacsony bérszínvonalban is lehet jól keresni, majd jó nyugdíjat kapni. Ez igaz, de azt is tudjuk, hogy a magyar társadalom az Európai Unióban az egyik legkevésbé mobilis. Azaz a születéskori társadalmi helyzet végigkísér, és nagyon nehéz kitörni. Ezt alátámasztja az oktatási rendszer, az egyre inkább fizetős egészségügyi ellátás. Azaz a kisnyugdíjasokra nem lehet azt mondani, hogy az alacsony nyugdíjuk miatt ők a felelősek, valójában ők ennek elszenvedői. Dupla büntetés számukra, ha nem csak aktív, de nyugdíjas éveikben is büntetjük őket.

Ezért azt gondolom, hogy a társadalmi szolidaritásnak ki kell terjednie egy időskori létminimumra. Az államnak az összes bevételeit nézve finanszírozást kell találnia arra, hogy a munka világából kikerültek számára perspektívát adjon, ezzel a mai pályakezdő fiatalok is megértenék, hogy ki kell, hogy terjedjen a szolidaritás majd az ő idős korukra is.

Mit jelent az időskori létminimum? Ebben a kérdésben szerintem egy dolgot kell mérlegelni: mit bír el a társadalmi szolidaritás? És nem pénzügyi, hanem értékalapon. Azaz nyugdíjminimumról, vagy alapnyugdíjról kell-e, és lehet-e beszélni. A kettő között van egy nagyon fontos különbség. A nyugdíjminimum kötődik ahhoz, hogy az érintett mennyit dolgozott, az alapnyugdíj ettől független.

A mai nyugdíjrendszer azt ismeri el, hogy aki legalább 20 évet dolgozott (pontosabban ennyi szolgálati időt szedett össze) annak a nyugdíja nem lehet kevesebb, mint 28.500 forint. (Már 15 év szolgálati idő után is lehet résznyugdíjat kapni, de annak nincsen minimuma.) Azt is tudjuk, hogy 2017-ben a nyugdíjasok létminimuma 81 ezer forint körül volt. A nyugdíjas létminimum és a nyugdíjminimum között nagyon sok nyugdíjas van. És ami szomorúbb, hogy van 155 ezer olyan ember, aki az élettársával, házastársával együtt sem éri el a háztartási szinten számított nyugdíjas létminimumot.

Nyilvánvalóan a társadalmi szolidaritás eszméjét nagy kihívás elé állítanánk, ha azt mondanánk, hogy holnaptól ne lehessen olyan teljes összegű nyugdíjra jogosult, aki kevesebb pénzt kap, mint a nyugdíjas létminimum összege. De biztosan kisebb lépés lenne, mint ha bevezetnénk a szolgálati időtől független, minden nyugdíjkorhatárt elért embernek járó alapnyugdíjat. Még ha azt is gondolom, ez lesz a folyamat vége, éppen a korábban is említett robotizáció okozta változásoknak.

Miért kell foglalkozni a kisnyugdíjakkal?

A társadalmi szolidaritás egyik oka, hogy nem büntetek azért valakit, amiről nem tehet. Tény, hogy társadalmi létünket meghatározza születéskori társadalmi státuszunk. Ez kihatással van oktatásunkra, szocializációnkra, társadalmi kapcsolatainkra, munkahelyünkre, egészségünkre, nyugdíjunkra. Ezért számomra nem kérdés, hogy a nehéz helyzetben lévő nyugdíjasokat segíteni kell.

De van egy neoliberálisoknak szóló „ajánlatom”. A gazdasági szolgáltatások, és termékek szükséges velejárója a fogyasztó. Ez pedig vásárlóerőt feltételez. Tudjuk, hogy idősödik a társadalom, ezáltal egyre többen lesznek nyugdíjasok. Amennyiben növekszik a nélkülöző nyugdíjasok száma, akkor növekszik az a réteg, melynek tagjai nem képesek fogyasztóként megjelenni. Ez pedig a helyi gazdaság leépülését hozza, növekvő lecsúszást, az aktív korúak vásárlóerő-képességének csökkenését, és újabb válságot a helyi iparban.

Fontos, hogy a kisnyugdíjak problémájának megoldása nem azt jelenti, hogy a munkanyugdíjak megszűnnének. Meg kell őrizni, hiszen bármilyen furcsa, ez is a társadalmi szolidaritást erősíti. Dolgozom, de tudom, hogy valamilyen megélhetési minimumra jogosult leszek időskoromban, viszont többlet erőfeszítéseim, munkám által ezt tovább tudom növelni. És ha ez megvan, és még mindig van erőforrása az egyénnek, akkor helyes, és jó az önkéntes gondoskodás (ehhez többlet költségvetési források hozzáadása már nem indokolt, hiszen ismét a tehetősebbek kapnának segítséget).

A társadalmi elfogadtathatóság megköveteli szerintem a fokozatosság elvét, de lépni kell a társadalmi igazságosság jegyében. És a vita nem kezdődhet úgy, hogy erre a nyugdíjrendszerben nincs megoldás. A nyugdíjrendszer bevételeit minden évben a költségvetés készítése során határozzák meg. Ez így rendszerként nem értelmezhető, hiszen a központi költségvetés tervezésének a függvénye, nem önmagában álló dolog. Ebből következően a fenntarthatóság is fikció, csak költségvetés-politikai kérdés. Innen eljutottunk oda, hogy a kisnyugdíjak megszüntetése is társadalmi akarat kérdése, nem valamilyen elvont nyugdíjrendszerből származó elvi következtetés.

Kiss Ambrus