Sokar foglalkozik a média azzal az ötlettel, mely szerint a jövőben a hazai nyugdíj mértéke két tényezőtől függne: a munka évek alapján biztosított munkanyugdíjtól és a felnevelt és iskoláztatott gyerekek számától.

A javaslatról 2018. május 30-án reggel 6.30 órakor a Klubrádió kérdezte a NYOSZ elnökét, Némethné Jankovics Györgyit. Az adásban elhangzott véleményét írásba foglalva adjuk most azt közre.

A javaslatot megfogalmazó, és legutóbb Botos Katalin által tolmácsolt elképzelés indítékával egyetértek. Vagyis abban, hogy keresni kell a nyugdíjrendszer új forrásait, és valóban, a Ratkó-korszakban születettek a nyugdíjrendszer számára nagy megpróbáltatást eredményezhetnek. Továbbá számomra is követendő és értéket képvisel az öngondoskodás szemléletének gyakorlattá tétele, az előtakarékosság megvalósítása a nyugdíjas évekre.

Amiben számos ponton nem értek egyet, az lényegében a probléma helyzetre adott válasz, vagyis maga a javaslat lényege. Részletezem:

- a felvetés fontos eleme, hogy magától értetődőnek, megváltoztathatatlannak tekinti a felosztó-kirovó rendszert, mintha ahhoz nem lehetne „hozzányúlni”. Miért? Ha jól megy a gazdaság, ahogy mondják, jó pályán vagyunk, miért nem lehet egy ennél jobb, akár a már korábban is alkalmazott, a nyugdíjasok számára előnyösebb rendszerre áttérni? Szándékosan nem hozom példának a svájci indexálásos rendszert, mert az azt sugallná, hogy az lenne a preferált megoldás. Kétségtelen, hogy a jelenleginél jobb kondicíókat jelentene a nyugdíjasok számára, de nem feltétlenül a legideálisabb lenne. Erre európai példák is vannak.

A javaslat számomra azt sugallja, hogy az állam egy lépéssel megint hátrább akar lépni, kivonulni az ellátásból, és – ha lehet – mindent az egyén és a család felelősségére bízni, áttenni a társadalombiztosítás terheit rájuk. A mi korosztályunk számára nem ez volt a nagy társadalmi megállapodás, az élet-igérvény.

Véleményünk szerint számos egyéb helyen kereshető plusz forrás a nyugdíj finanszírozáshoz. Fontos, hogy lássuk, a nyugdíj ma már egy költségvetési sor, amelynek mértéke – természetesen a gazdasági tényezők meghatározottságán túl – politikai szándék kérdése. Számításaink szerint a nyugdíjak elköltésekor a költségvetésbe visszaáramló ÁFA mintegy 600 milliárd forint. De ha a GDP idős népességre eső részarányát tekintjük, az is 200 milliárd forint.

Van a javaslatnak egy, számomra emberi méltóságot érintő oldala is. A népesedéspolitikát ne mossuk össze a nyugdíjrendszerrel! Ne azért vállaljon valaki gyereket, hogy az majd öreg korában eltartsa!

A környezetemben kisebb fajta kutatást végeztünk, hogyan látják a kortársaink ezt a javaslatot. Háromból ketten elutasították. A vélemények között a legmarkánsabban az fogalmazódott meg, hogy aki gyereknevelés helyett dolgozott, az is hasznára volt a gazdaságnak. Ugyancsak többségben vannak azok, akik a gyereknevelést ott és akkor segítenék, ahol és amikor arra szükség van, kedvezményekkel, megfelelő mértékű családi pótlékkal, és akkor a gyermekvállalási kedv, majdan pedig az aktív munkavállalói létszám megteremti a szükséges nyugdíjalapot. Sokakat foglalkoztat, hogy az elképzelés vajon hogyan kezeli majd a kivándorolt gyermekeket, akik nem itthoni adóforintokkal „gazdagítják” a nyugdíjalapot?

Végül szeretnék kiemelni a javaslatot megfogalmazó Botos Katalin mondatai közül egyet:

„Az elképzelt rendszer ellen tiltakozók úgymond, más által tartatnák el magukat idős korukban úgy, hogy ők a járadék alapjához nem járultak hozzá, hiszen nincsenek gyermekeik, akik törlesztenének”. Ez a mondat sértő, igaztalan, és méltatlan a megfogalmazójához is. Tiltakozom ellene!