Vajon mi okozza jelenleg a legnagyobb gondokat a nyugdíjrendszerben és mit kellene tenni e gondok megoldása érdekében? Melyek azok a problémák, amelyek rövidtávon is megoldhatóak lennének, hiszen csak a politikai szándékon és egyszerű jogalkotási döntésen múlnak, és melyek azok, amelyek közép-, sőt hosszútávon is kemény diónak bizonyulhatnak?
A jövő évi választások közeledtével az ellenzéki pártok is egyre több javaslatot tesznek közzé a nyugdíjrendszer apróbb-nagyobb módosításai érdekében, bár az eddigi megnyilatkozásokból még nem áll össze egy valóban koherens változtatási terv.
Fotó: Getty Images
Az eddig ismert tervek
Néhány párt és nyugdíjas szervezet eddig közzétett javaslatai elsősorban az öregségi nyugdíj legkisebb összegének jelentős emelésére, a nyugdíjemelés módszerének megváltoztatására, a nyugdíjas társadalom elszegényedési folyamatának lassítására, ezen belül az alacsony nyugdíjak felzárkóztatására, a korhatár előtti nyugdíjak lehetőségének megteremtésére, a járulékplafon visszavezetésére, az alapvető élelmiszereket terhelő áfa 5 százalékra csökkentésére irányulnak.
A legtöbb ellenzéki kritika a nyugdíjemelés jelenleg kizárólag az előre jelzett inflációhoz kötött módszerét éri, és a változtatási javaslatok az egységes forintösszegben meghatározott emeléstől a sávos emelésen át a vegyes indexálással történő emelés különféle változatainak visszahozataláig terjednek.
Szintén nagy terjedelmet szentelnek a 14. éve változatlan összegben bebetonozott, havi 28 500 forint összegű minimálnyugdíj nagyarányú emelésének. A minimálnyugdíjnak azonban a nyugdíjrendszerben csak a nemzetközi nyugdíjmegállapítás terén maradt némi gyakorlati jelentősége, viszont a szociális és gyermekvédelmi ellátásban változatlanul meghatározó szerepet játszik. A nyugdíjrendszer reformját célzó javaslatok között ezért nem célszerű kiemelt helyen foglalkozni vele, inkább érdemes arra törekedni, hogy más ellátások összegének meghatározásához ne a minimálnyugdíj összege szolgáljon alapul.
A javaslatokat megfogalmazó pártok és szervezetek nehezményezik, hogy a GDP arányában 2011 óta csökken a nyugdíjkiadásokra fordított összeg (11,2 százalékról 8,3 százalékra), miközben
> az utóbbi évtizedben egyrészt tízszeresére (26 ezer főről 270 ezerre) nőtt azon nyugdíjasok száma, akik a legalacsonyabb jövedelmi tizedbe csúsztak le,
>másrészt az átlagnyugdíjak aránya az átlagkeresethez képest folyamatosan csökken (72 százalékról 53 százalékra).
MIVEL A NYUGDÍJAK NEM KÖVETIK A BÉREK ALAKULÁSÁT, AZ ELLÁTÁSOK NOMINÁLIS LESZAKADÁSA MELLETT EGYRE TÖBB IDŐSKORÚ JÖVEDELME A SZEGÉNYSÉGI KÜSZÖB ALÁ IS BECSÚSZIK.
Helyzetüket ráadásul nehezíti, hogy az általuk leginkább fogyasztott alapvető élelmiszerek az átlagos inflációt jelentősen meghaladó mértékben drágulnak, így az inflációval emelt nyugdíjból is csak kevesebb dolgot tudnak megvásárolni, mint korábban.
A javaslatok bejelentett célja, hogy méltányos és igazságos változtatásokat hajtsanak végre a nyugdíjrendszerben annak érdekében, hogy az áttekinthető és rugalmas legyen. Az eddig nyilvánosságra került elképzelések azonban még messze állnak e cél megvalósításától, nem is beszélve arról, hogy az évi közel négyezer milliárdos költségvetéssel működő nyugdíjrendszer olyan rendkívül összetett rendszer, amelynek bármilyen módosítása előtt érdemes nagyon pontosan tisztázni a változtatás célja mellett a rendszer többi összetevőjére, s mindenekelőtt a rendszer fenntarthatóságára gyakorolt hatását.
Nemzetközi háttér
1. Európai adatok
Az Eurostat legutóbbi adatai szerint a magyar öregségi átlagnyugdíj 2018-ban 380 eurót tett ki, ami vásárlóerejét tekintve 51 százalékát jelentette az uniós átlagnak. Ezzel Magyarország a 27 tagállam között 2018-ban a 20. helyen állt.
Az EU-tagországok átlagos öregségi nyugdíjainak vásárlóerejét összehasonlítva a magyar ellátásnál a három balti tagállamban, továbbá Bulgáriában, Romániában és Horvátországban volt alacsonyabb az öregségi nyugdíj vásárlóerő-paritáson kifejezett összege. A legrosszabb helyzetben a bolgárok voltak, ahol az átlagos ellátás 43%-kal maradt el a magyartól. A legtöbb árut és szolgáltatást az osztrák és a luxemburgi nyugdíjakból lehetett vásárolni, 2,6-szer annyit, mint a magyar összegből. (Az uniós összehasonlítások érdekében az egy öregségi nyugdíjasra jutó éves nyugdíjösszeget speciális fiktív pénzegységben - PPS, Purchasing Power Standard - adják meg, aminek a vásárlóereje ugyanakkora, mint 1 euróé az EU-ban átlagosan. Az európai statisztikákban a PPS használatával küszöbölik ki az egyes országok eltérő árszínvonalának hatásait.)
Valamennyi EU-tagállamban a nyugdíjköltségek teszik ki az állami kiadások legnagyobb egyedi tételét és jelentős szerepet játszanak az államháztartás közép és hosszú távú helyzetének alakulásában. Az Európai Unióban az állami nyugdíjkiadások 2040-ig átlagosan 0,4 százalékponttal nőnek (a GDP 11,7%-ára). Magyarországon ennél alacsonyabb a GDP-arányos nyugdíjkiadás, aminek egyik magyarázata az, hogy az átlagnyugdíj összege is alacsony az EU-átlaghoz képest. A nyugdíjkassza így is a legnagyobb kiadási tétel, 2020-ban a teljes magyar nyugdíjköltségvetés közel 3588 milliárd forint volt, 2021-ben ez 327 milliárd forinttal 3915 milliárd forintra emelkedik.
Az EU-nak a pandémia kitörése és a 13. havi nyugdíj visszaépítésének elfogadása előtt leadott kormányzati konvergenciaprogram tanúsága szerint az állami nyugdíjkiadás részesedése a GDP-ből a következőképpen alakul:
| Az állam várható nyugdíjkiadásai Magyarországon (a GDP arányában) | |
| Év | % |
| 2016 | 9,70% |
| 2020 | 9,00% |
| 2030 | 8,40% |
| 2040 | 9,40% |
| 2050 | 10,60% |
| 2060 | 11,10% |
| 2070 | 11,20% |
| Forrás: Konvergenciaprogram | |
A nyugdíjkiadások GDP-arányos nagyságának nemzetközi összehasonlítása sikamlós feladat. Hiszen ez a százalékos érték függ a GDP-növekedés mértékétől és adott évi szintjétől. Nagyban függ a társadalom korösszetételének alakulásától, különösen a nyugdíjaskor küszöbén várható további élettartam alakulásától. A nyugdíjban eltöltött idő hossza közvetlenül összefügg a fenntarthatósággal, mert minél hosszabb ez az idő, annál magasabbak a nyugdíjköltségek. Az Európai Unióban a becslések szerint (a pandémia előtt) ez az időszak 16,5 év (Bulgária, Románia) és 24,5 év (Franciaország) között mozgott.
Magyarországon egy Nők40-ben részesülő hölgy átlagosan 250 hónapon (közel 21 éven) át, egy korhatárát betöltött hölgy 220 hónapon (több mint 18 éven) át, egy nyugdíjas férfi 170 hónapon (14 éven) át részesül nyugdíjban.
A nyugdíjkiadások GDP-részesedését befolyásolja az újonnan nyugdíjba vonulók jellemzően magasabb nyugdíja, amelyre Magyarországon baljós árnyat vet az alacsony járulékalappal rendelkezők (minimálbér, kata, stb.) nagyon alacsony nyugdíjvárománya. Sokszor félreérthető a GDP-arányos adatok mintavételi háttere (csak az öregségi nyugdíjat vagy az öregségi és hozzátartozói nyugdíjakat, vagy pluszban a rokkantsági nyugdíjakat, vagy mindezeken felül a nyugdíjszerű ellátásokat, esetleg összességében az egyéb juttatásokat - például nyugdíjprémium, 13. havi nyugdíj - veszik-e figyelembe). Az adatokat jelentősen módosítja, ha az adott évben nyugdíjreformot vezettek be egy országban. Mindezek tisztázása nélkül a GDP-arányos nyugdíjkiadások pro vagy kontra érvként történő bedobása üres hivatkozás marad.
2. Az EU nyugdíjkoncepciója
Az Európai Unió a nyugdíjakkal kapcsolatban hármas célkitűzést fogalmazott meg, a nyugdíjak legyenek
> megfelelőek (adequate pensions),
> fenntarthatóak (sustainable pensions)
> és korszerűek (modernised pensions).
A nyugdíjak megfelelősége azzal mérhető, hogy mennyire képesek megelőzni a szegénységet, helyettesíteni a munkából származó jövedelmet, továbbá azzal, hogy mennyi ideig részesülnek az emberek nyugdíjban, arra is tekintettel, hogy a nyugdíjak mennyire tükrözik a nemzedékek egymás közötti szolidaritását.
A nyugdíjak fenntarthatósága attól függ, hogy az állami és a kiegészítő nyugdíjrendszerek pénzügyi stabilitása közép és hosszútávon mennyire biztosított az öregedő társadalmak és a gazdasági kihívások miatt az állami pénzügyekre nehezedő egyre erőteljesebb nyomás közegében, tekintetbe véve az öregedés okozta problémák három irányban kialakítandó költségvetési kezelési lehetőségeit: egyrészt a munkával töltött aktív életszakasz meghosszabbítását és a nyugdíj mellett munkavégzés támogatását, másrészt a járulékok és járadékok méltányos egyensúlyának (az ekvivalencia elv érvényesülésének) a biztosítását, harmadrészt a tőkefedezeti és egyéb kisegítő nyugdíjmegoldások elérhetőségének támogatását.
A nyugdíjak korszerűsége megköveteli a nyugdíjrendszer átláthatóságát, a férfiak és a nők eltérő igényeivel összhangban történő működtetését, a nyugdíjtervezéshez szükséges minden információ rendelkezésre állását, továbbá azt, hogy bármilyen nyugdíjreform a lehető legszélesebb társadalmi egyetértésen alapuljon.
A magyar nyugdíjrendszer tíz legégetőbb gondja
A fenti hármas európai célkitűzés jegyében a magyar nyugdíjrendszer tekintetében ismertté vált javaslatokat is elemezve tíz égető problémát azonosítottam. Ha a pártok és nyugdíjas szervezetek integráltan kezelik e gondok lehetséges megoldásait, közelebb kerülhetnek a nyugdíjrendszer átláthatóságának és méltányosságának növeléséhez. A felsorolt tíz gond legtöbbje így vagy úgy előkerül a javalatok között is, vagyis azok egységes rendszerbe foglalása nem lehetetlen.
Forrás: A szerző összeállítása
Természetesen arról sem szabad megfeledkezni, hogy a nyugdíjrendszer csak egyetlen - bár nagyon fontos - tényező a méltó nyugdíjas élet biztosításában. Az európai idősek számára majdnem minden tagállamban a nyugdíjak jelentik a fő jövedelemforrást, az időskori életszínvonal azonban egy sor olyan tényezőtől is függ, mint az ingatlanbirtoklás, a felhalmozott vagyon, a nyugdíjcélú megtakarítás, az egyéb ellátásokhoz (például lakhatási vagy fűtési támogatáshoz) és szolgáltatásokhoz való hozzáférés, illetve a nyugdíjasok számára is könnyen elérhető foglalkoztatási lehetőségek. Alapvető tényező az is, hogy a nyugdíj lehetővé teszi-e a nyugdíjasok számára az életkor előrehaladtával óhatatlanul fokozódó egészségügyi, szociális szolgáltatási és tartós ápolási, gondozási igényeik megfelelő kielégítését.
Természetesen a nyugdíjas életminőséget nemcsak pénzügyi összetevők befolyásolják, hanem - a családi kapcsolatok erőssége vagy gyöngesége mellett - az is, hogy a lakóhelyén milyen a közlekedés, milyen könnyű elérni az élelmiszerboltot, az orvosi rendelőt, a gyógyszertárat vagy a kórházat, mennyi idő alatt ér ki hozzá a mentő, van-e nyugdíjasok részére találkozási lehetőség, van-e bentlakásos idősellátó intézmény a közelben, és így tovább.
EGYRE TÖBB EU-TAGÁLLAM DEKLARÁLJA, HOGY AZ ÁLLAMI NYUGDÍJRENDSZERNEK NEM FELADATA AZ AKTÍV KORBAN ELÉRT ÉLETSZÍNVONAL MEGŐRZÉSÉNEK BIZTOSÍTÁSA.
Ez csak az összes érintett fél - az állam, a foglalkoztató és a nyugdíjjogosultságot gyűjtő személy - együttes részvételével és áldozatával valósítható meg. Ezért lehet kitüntetett szerepe az egyéni nyugdíjbiztosítási megtakarítási és befektetési lehetőségek mellett a foglalkoztatói nyugdíjpillérnek. Csak néhány tagállamban (Dánia, Finnország, Hollandia, Svédország) van 80 százaléknál magasabb lefedettségű foglalkoztatói nyugdíj. Néhány országban (Belgium és Németország) a lefedettség meghaladja az 50 százalékot, máshol (például Írországban) a lefedettség 30 százalékos mértékű, de folyamatosan bővül. Azokban az országokban, amelyekben történelmi okok miatt kimagasló szerepe van az állami nyugdíjrendszernek - ilyen Magyarország is - egyelőre nincs foglalkoztatói nyugdíjpillér vagy alacsonyabb a lefedettség mértéke (Lengyelország, Olaszország).
Történelmi háttér
A rendszerváltozást közvetlenül követő években, az 1990-es évek elején-közepén a gazdaság mélyrepülésben volt, a foglalkoztatás és a munkajövedelem egyaránt zuhant, miközben az éves infláció "gyilkos mértékűvé", két számjegyűvé vált, 34 százalékkal tetőzött 1991-ben, és 20 százalék fölött maradt egészen 1997-ig, ami évről-évre szó szerint a töredékére zsugorította a nyugdíjak előző évi vásárlóértékét.
A munkahelyek 30 százaléka elveszett az 1990-es évek elején. Habár azonos módszertan szerinti adatok nem állnak rendelkezésre, becslések szerint a GDP csak 2000-ben múlta felül az 1989-es szintet. A foglalkoztatottság zuhanása csökkentette a járulékfizetők számát, egyúttal drámai mértékben növelte a nyugdíjasok táborát, mert a munkájukat elvesztők közül aki csak tehette, a korhatár előtti nyugdíjakat vagy a rokkantnyugdíjazást választotta. Ennek következtében a nyugdíjrendszer függőségi rátája, vagyis a nyugdíjasok számának és a járulékfizetők számának a hányadosa az 1989-es 51,4 százalékról 1996-ra már 83,9 százalékra ugrott.
E folyamatok hatására 1994-ben a nyugdíjkiadások a korábbi 6-8 százalékról fölugrottak a GDP 10 százalékára, ami már kiverte a biztosítékot a nagypolitikában is. A szökőárként fölmagasodó kiadási trendet először a kezdőnyugdíjak megállapítási szabályainak szigorításával próbálták megfordítani, mert így nem kellett kétmilliónyi nyugdíjas szerzett jogaihoz hozzányúlni, elég volt az évi néhány tízezer nyugdíjigénylő jogait korlátozni. Ők ráadásul jó ideig észre sem vették, hogy mennyivel rosszabbul jártak, mint a korábban nyugdíjba mentek tömegei. Az új nyugdíjigénylők ugyanis jellemzően nem tudták, hogy már nem úgy számítják a nyugdíjukat, mint korábban. 1991-ig ugyanis a nyugdíjmegállapítás alapjául szolgáló keresetet a nyugdíjazás előtti utolsó öt évből a nyugdíjba vonuló számára legkedvezőbb három év keresetének átlagaként határozták meg.
1992-től azonban megszűnt ez a munkáltatójukkal cinkosan összekacsintani képes nyugdíjigénylők számára rendkívül kedvező rendszer. Ugyanis 1992-től (amit megőrzött az 1997-es, mindmáig utolsó nagy nyugdíjreform után is a nyugdíjképlet) a nyugdíjszámítás során az 1988. január 1. után a nyugdíjmegállapítás napjáig tartó teljes időszak nyugdíjjárulék alapot képező kereseteit figyelembe veszik, függetlenül attól, hogy az a nyugdíjigénylőnek jó volt-e vagy rossz.
Sok nyugdíjigénylő ma is szívesen megemeltetné az együttműködésre kész munkáltatójával a nyugdíj előtti utolsó egy-két évben a keresetét, hogy ezzel megnövelje a nyugdíj összegét, de ezzel nem érhet célt: egy-két év kicsit magasabb keresete elenyésző hatást képes csak gyakorolni a nyugdíj összegére. Persze ha valaki ráveszi a munkáltatóját, hogy a korhatár betöltése előtt néhány évig havi többmilliós bejelentett fizetést adjon neki, akkor megugraszthatja a nyugdíja összegét is - de talán jobban jár, ha az erre szánt keretet inkább nyugdíjcélú megtakarításba forgatja.
Mindezek eredményeként azok, akik 1997 előtt a nagyon magas inflációjú években mentek nyugdíjba, ezt csak fájdalmas veszteséggel tehették meg, vagyis rendkívül alacsony vásárlóértékű kezdő nyugdíjakat állapítottak meg a számukra.
A NYUGDÍJRENDSZER SZERKEZETI HIBÁI AZ 1997-ES "REFORM", MAJD A 2010-ES "ELLENREFORM" ÉS AZ IDŐKÖZI, SZÁMTALAN AD-HOC RÁNGATÁS ELLENÉRE UGYANAZOK MARADTAK, MINT HARMINC ÉVE VOLTAK.
A rendszerváltozást követően a nyugdíjrendszer alapvető hibája az volt, hogy megkísérelte a szociális segélyezés (az újraelosztáson alapuló szolidaritás) és a társadalombiztosítás (az ekvivalencia elvén alapuló méltányos és járulékarányos keresetpótlás) működő kevercsét előállítani anélkül, hogy ennek mibenlétét a politikusok bárkivel tisztázták volna. Az egyszerűség kedvéért előrebocsátom, hogy a modern európai nyugdíjrendszerek találtak megoldást (ha nem is örök időkre szólót) e gondra, de a leggyorsabban meglelt konszenzus is legalább egy évtizednyi nyílt vitát követelt az összes érintett részvételével (például a svéd, német, osztrák, brit nyugdíjreformok esetében).
Mindenesetre a nyugdíjasoknak nálunk már a kilencvenes években sem volt fogalmuk arról, hogy miért annyi a nyugdíjuk, amennyi, és hogy annak összege hogyan vezethető le a korábbi járulékbefizetéseikből. A kiindulópont 1992 óta viszonylag egyszerű: a nyugdíj a figyelembe vehető, azaz 1988 óta szerzett, járulékalapot képező keresetekből nettósított, valorizált, degresszált havi átlagkeresetnek a szolgálati idő teljes években mért hosszától függő nyugdíjszorzó által meghatározott százaléka. Közelebbről nézve kicsit bonyolódik a képlet.
A százalékos mértékű nyugdíjszorzót meghatározó szolgálati évek ugyanis nem egyenértékűek. A 90-es évek elején - amikor a résznyugdíjhoz még elegendő volt 10 év szolgálati idő - négyszer hosszabb szolgálati idő csak 2,4-szer nagyobb nyugdíjszorzót adott, hiszen tíz évért 33 százalék járt, negyven évért csak 80 százalék. Ma a helyzet annyiban változott, hogy tíz év szolgálati idő már nem elég az önálló saját jogú nyugdíjhoz, ahhoz legalább 15 év (résznyugdíj) vagy legalább 20 év (teljes nyugdíj) szükséges, az arányok azonban változatlanul védhetetlenek maradtak: 15 évvel 43%, 20 évvel 53%, 40 évvel változatlanul csak 80% szerezhető. Hogy mi ennek az oka? Ma már rejtély. Harminc éve nyilván a történelem viharaiban csak rövid szolgálati időt szerezhetett embereket próbálták jobb pozícióba juttatni a nyugdíjigénylés során (például a tsz-tagokat).
A figyelembe vehető átlagkeresetet degresszióval sújtva kellett (már akkor is) kiszámítani, vagyis a magasabb kereset nem adott arányosan magasabb figyelembe vehető átlagkeresetet, így nem eredményezett arányosan magasabb nyugdíjat, ennek következtében ellenérdekeltté tette a magasabb keresetűeket a járulékfizetésben.
A DEGRESSZIÓT UGYANIS OLYAN DRÁKÓI SZIGORRAL VEZETTÉK BE, AMELYNEK CSAK IDEOLÓGIAI INDOKOLTSÁGA LEHETETT, SZAKMAI SEMMIKÉPPEN SEM.
Összeborzadhat, aki ránéz erre a törvényszövegre 1998-ból: "Ha az 1997. december 31-ét követő és 1999. január 1-je előtti időponttól megállapításra kerülő öregségi nyugdíj alapját képező havi átlagkereset 35 000 forintnál több,
> a 35 001-40 000 forint közötti átlagkeresetrész kilencven százalékát,
> a 40 001-45 000 forint közötti átlagkeresetrész nyolcvan százalékát,
> a 45 001-50 000 forint közötti átlagkeresetrész hetven százalékát,
> a 50 001-55 000 forint közötti átlagkeresetrész hatvan százalékát,
>az 55 001-60 000 forint közötti átlagkeresetrész ötven százalékát,
> a 60 001-70 000 forint közötti átlagkeresetrész negyven százalékát,
> a 70 001-80 000 forint közötti átlagkeresetrész harminc százalékát,
> a 80 001-90 000 forint közötti átlagkeresetrész húsz százalékát,
> a 90 000 forint feletti átlagkeresetrész tíz százalékát kell az
> öregségi nyugdíj megállapításánál figyelembe venni."
Ezt a hatást tovább súlyosbította a felemásan bevezetett járulékfizetési plafon, amely szerint a nyugdíjszámítás során figyelembe vehető kereseteket - és ennek megfelelően a munkavállaló által fizetendő nyugdíjjárulék összegét - korlátozták, vagyis nem kellett járulékot fizetni a nyugdíjszámítás során figyelembe nem vehető kereset után, ez azonban nem vonatkozott a munkáltatói járulékokra, amelyet továbbra is a teljes kereset után kellett a munkáltatónak megfizetnie - ezzel visszariasztva a munkáltatót a magasabb keresetek bejelentésétől.
A hatályos szabályok szerint ha a saját jogú nyugellátás alapját képező
> havi nettó "életpálya" átlagkereset 372 000 forintnál több lenne, akkor a 372 001 - 421 000 forint közötti átlagkereset-rész kilencven százalékát,
> a 421 000 forint feletti átlagkereset-rész nyolcvan százalékát lehet csak a saját jogú nyugellátás megállapításánál figyelembe venni.
Ha valakinek például 500 ezer forint lenne a megállapított nettó havi átlagkeresete, akkor a degresszió során a 372 ezer forint feletti részt a fenti rendelkezések miatt csökkenteni kell, így a figyelembe vehető összeg nem 500 ezer forint, hanem 479 300 forint lesz. Ha valakinek 1 millió forint lenne a számított nettó havi átlagkeresete, akkor abból "csak" 879 300 forint vehető figyelembe, és így tovább.
Érdekes módon 2013. január 1-je óta nem változtak ezek a küszöbértékek, pedig egyrészt a nemzetgazdasági nettó átlagkereset 2013 és 2019 között 60%-kal emelkedett, és emiatt nyilván emelni lehetne a küszöbértékeket, az induló értéknek 372 ezer forint helyett már 500 ezer forint fölöttinek kellene lennie. Másrészt pedig a 2013. január 1-jétől megszűnt járulékfizetési felső határ miatt a magas keresetűek (évi 8 millió forintot meghaladó nyugdíjjárulék-alappal rendelkezők) nyugdíjjogosultsága gyorsan és nagymértékben nő, ami súlyos anomáliákhoz és méltánytalanságokhoz vezethet a jövőben.
Ennek megakadályozására - ha nem áll vissza a járulékplafon vagy nem lép be egy nyugdíjplafon - jelentősen csökkenteni kellene az egyes küszöbértékek fölött figyelembe vehető átlagkereset-részeket - vagy több küszöbértéket kellene beiktatni - annak érdekében, hogy a több milliós új nyugdíjak zabolátlan növekedésének gátat lehessen vetni. Persze az ilyen átalakítást nem vezérelheti az irigység és az ideológiai düh...
Újabb fájó gondokat okozott, hogy a nyugdíjak emelése a kilencvenes éveket megelőzően teljesen hektikus volt (mint minden a szocializmus végóráiban), majd az eseti nyugdíjemelések kiszámíthatatlan gyakorlata után 1991-től a korábban megállapított nyugdíjakat a nettó keresetek növekedése szerint indexálták.
Ha ezt ma olvassuk, azt hisszük, ez volt a nyugdíjemelési Kánaán, hiszen ma az ellenzéki pártok és a nyugdíjas szervezetek éppen azt követelik, hogy legalább részben, a svájci indexálás mintájára kövesse a nyugdíjemelés a nettó átlagkeresetek emelkedését. A gond mindössze annyi, hogy a nettó átlagkeresetek nem csak emelkedhetnek, hanem - mint a nem túl távoli múlt kellemetlen tényei tanúsítják - zuhanhatnak is. Ilyen esetben a nettó keresetek változásához kötött nyugdíjemelés akár nyugdíjcsökkentésbe is torkollhat, különösen, ha az infláció is elszabadul. A kilencvenes években mindez bekövetkezett, ráadásul az indexálás tisztának látszó elvét folyton megsértették azzal, hogy az emelések mértékét önkényesen megválasztott korlátok közé szorították, így a különböző nyugdíjas korosztályok teljesen eltérő elbánásban részesültek, amelyet persze minden érintett méltánytalannak érzett.
Ebben az időszakban vált a nyugdíjba vonulás időpontja a nyugdíj összegét leginkább meghatározó tényezővé. Két személy nagyon hasonló életpályával (azonos hosszúságú szolgálati idővel, azonos összegben figyelembe vehető átlagkeresettel) vérlázító mértékben különböző nyugdíjat kaphatott attól függően, hogy melyikük mikor ment nyugdíjba. Ez a hihetetlen méltánytalanság a mai napig fennmaradt, csak éppen ellenkező előjellel. Az 1990-es években minél későbbi évben igényelte valaki a nyugdíját, annál kisebb összegű nyugdíjat kaphatott. A 2010-es évek derekától minél későbbi évben igényli valaki a nyugdíját, annál nagyobb összegű nyugdíjat kaphat. Azonos életpályák esetében is.
Jövőbe mutató refomterv a múltból
Az 1997-es nyugdíjreformot megelőző vitákban az akkori nyugdíjbiztosítási önkormányzat javaslata szerint az állami nyugdíjrendszert két részrendszer alkotta volna. Az első részrendszer adóbevételekből fedezett alapnyugdíjat biztosított volna állampolgári (alanyi) jogon. A második részrendszer lett volna a járulékarányos munkanyugdíj. Ebben a rendszerben a nyugdíj összegét egyéni járuléknyilvántartásra épített pontrendszer határozta volna meg, amelynek aktuális értékét minden évben közölték volna minden biztosított személlyel. Ez a megoldás kizárta volna a nyugdíjképlet utólagos manipulálását, és mindenkor a járulékfizetéssel arányos nyugdíjakat biztosított volna. A nettó keresetek alakulása alapján az Országgyűlés évente meghatározta volna a nyugdíjpont értékét. A részrendszer ráadásul rugalmas nyugdíjkorhatárral párosult volna, méltányos növelést és csökkentést számítva az elhalasztott, illetve előrehozott nyugdíjaztatásért.
HA VALAKINEK ESZÉBE JUT A NÉMET VAGY AZ OSZTRÁK ÁLLAMI NYUGDÍJRENDSZER, EZ NEM A VÉLETLEN MŰVE.
A német nyugdíjrendszer nyugdíjpontokra épül, a reformot 2001-ben vezették be. Az osztrák nyugdíjrendszer az egyéni nyugdíjszámlákra épül, a reformot 2005-ben vezették be. A magyar nyugdíjbiztosítási önkormányzat 1996-ban dolgozta ki a javaslatait. A történelem bizonysága szerint ezek az elvek megfeleltek a német és osztrák rendszereknek, a magyarnak viszont nem, így inkább kapkodva elindult 1997-ben a nyugdíjrendszer részleges tőkefedezetesítése. A magánnyugdíjpénztári pillér mint az állami nyugdíjrendszer tőkefedezeti részrendszere akár tökéletesen is működhetett volna, ha van idő kijavítani a gyermekbetegségeit, és ha nem kapta volna telibe a gazdasági világválság és a nagypolitikai változás szökőárját. De ez ma már történelmietlen kérdésfölvetés.
A nyugdíjbiztosítási önkormányzat 1996-os alternatív javaslatában a kettős (alapnyugdíj plusz munkanyugdíj) rendszert úgy határozták volna meg, hogy a két részrendszerből kapható nyugdíj együttes átlagos összege a mindenkori átlagos nettó kereset 60 százaléka legyen. A modellszámítások szerint ez a kettős rendszer a demográfiailag kedvező 1995 és 2015 közötti két évtizedben (a magyar demográfiai osztalék aranykorában) elegendő tartalékot halmozhatott volna föl a 2020-2040 közötti egyre szűkebb esztendőkre.
Az ellenzéki pártoknak és a nyugdíjas szervezeteknek érdemes lenne tüzetesen áttanulmányozniuk ezt a ma is meglepően korszerűnek látszó, átfogó reformjavaslatot.
Vissza a kiindulópontra
A magánnyugdíjpénztárak visszaállamosítása - azaz a megreformált nyugdíjrendszer ellenreformja, reformmentesítése - és a demográfiai osztalék korának bealkonyulása után megint visszatérhetünk a kiindulópontra és szembesülhetünk ugyanazokkal a rendszerszintű problémákkal, mint az 1990-es években.
A nyugdíjak korrekciós célú emeléséről szóló 2005. évi CLXXIII. törvény bevezetője már akkor a következőképpen fogalmazott: "Az Országgyűlés
> a nyugdíjak között kialakult aránytalanságok vállalható, mérséklése céljából,
> annak érdekében, hogy az érintett nyugdíjak arányaiban jobban kifejezésre jussanak az aktív korban teljesített szolgálati időben és az elért, a járulékfizetés alapjául szolgáló keresetekben meglevő különbségek, enyhüljenek az e téren a nyugdíjas évek során létrejött ellentmondások,
> azzal a szándékkal, hogy mérséklődjenek ezen nyugdíjak összegeiben a nyugdíjazás éve szerinti eltérések,
> ugyanakkor figyelembe véve a nyugdíjak korrekciójának jelentős, csak több egymást követő évben vállalható, illetve megtervezhető forrásigényét
> a következő törvényt alkotja..."
E törvény eredménye lett a minden év januárjában minden nyugdíjas számára megküldött éves értesítőben az érintettek esetében máig külön soron szereplő "saját jogú korrekció". Vagyis 1997-et követően már kevesebb, mint egy évtizeden belül korrigálni kellett az öregségi és hozzátartozó nyugdíjak értékét, olyan drámai mértékben szakadtak el egymástól és szakadtak le az aktív keresetektől.
E korrekciós törvényt követően eltelt újabb másfél évtized, de a törvény preambulumában foglalt kényszerítő indokok ma is fennállnak, sőt, tovább erősödtek:
> a nyugdíjak között kialakult aránytalanságok egyre vállalhatatlanabbak, a medián nyugdíj értékénél (2021-ben 130 ezer forint) akár húszszor, a minimálnyugdíj összegénél (14. éve változatlanul 28.500 forint) akár nyolcvanszor-százszor nagyobb nyugdíjakat is megállapíthatnak, a nyugdíjaknak nincs felső korlátja,
> az érintett nyugdíjak arányaiban továbbra sem jutnak megfelelően kifejezésre az aktív korban szerzett szolgálati időben meglevő különbségek (az első húsz év kétszer annyit ér mind a mai napig, mint a második húsz év, miközben az egyes évek értékének rángása továbbra is fennáll),
> az érintett nyugdíjak arányaiban - a járulékfizetési plafon 2013-as eltörlése következtében - túlságosan is kifejezésre juthatnak az aktív korban elért, járulékfizetés alapjául szolgáló keresetekben meglevő különbségek, amelyet a degresszió 2013 óta változatlan keretrendszere semmilyen módon nem tud kordában tartani,
> a nyugdíjak összegeiben nemhogy nem mérséklődtek a nyugdíjazás éve szerinti eltérések, hanem egyenesen drámaivá fokozódtak.
Az égető gondok közelebbről
A történelem akár ismétli önmagát, akár csak rímel önmagára, egy sor égető gondot három évtizede görget maga előtt a nyugdíjrendszer.
A magyar nyugdíjrendszer áttekinthetetlen. Senki nem látja előre az élete során azt, hogy miképpen, milyen időtartamok, keresetek, járulékok alapján nő a nyugdíja, hogyan épülnek föl évről-évre a jogosultságai, s ezek ismeretében mennyi plusz járulékot érdemes fizetnie vagy milyen nyugdíjcélú előtakarékossági programba érdemes belevágnia.
Az átláthatóság hiányát az előzőekben kifejtett súlyos történelmi örökségek mellett elsősorban az az előírás okozza, hogy a magyar rendszerben idén 33 évre visszanyúlva a bruttó kereseteinkből számol nettó nyugdíjat a rendszer, emiatt olyan bonyolult számítás-sorozat szükséges a nyugdíj összegének meghatározásához, amit a nyugdíjigénylő egyszerűen nem tud követni és ellenőrizni.
A megoldás egyszerű lehet, hiszen a világ összes fejlett nyugdíjrendszerének példáját követve át lehet állítani a magyar rendszert is a bruttó nyugdíjszámításra (amire egyébként egy korábbi törvényi előírás szerint már 2013-ban sor került volna, de a törvényt módosították). A bruttó keresetekből számított nyugdíj így maga is bruttó összegű lenne, vagyis adó- és járulékterhet viselne - amivel egyúttal azt a méregfogat is ki lehetne húzni, miszerint a nyugdíjasokat "el kell tartania" az aktív korosztályoknak.
A BRUTTÓ SZEMLÉLET RÉVÉN EGYCSAPÁSRA ÁTLÁTHATÓVÁ ÉS KÖVETHETŐVÉ VÁLNA MINDENKI NYUGDÍJVÁROMÁNYA, S VÉGRE AZ EGYÉNI NYUGDÍJSZÁMLA BEVEZETÉSE ELŐTT SEM TORNYOSULNÁNAK SZAKMAI AKADÁLYOK. LEGFELJEBB POLITIKAIAK.
A közelmúltbeli és a jelenlegi nyugdíjrendszer legnagyobb méltánytalansága - amin továbbra is meglepően kevés érintett háborodik föl - abból ered, hogy hasonló életpályák, hasonló szolgálati időtartamok, hasonló keresetek mellett is drámai mértékben eltérő összegű nyugdíjakat állapíthatnak meg attól függően, hogy melyik évben igényelte a jogosult a nyugdíját.
Akár 40-50 százalékos eltérést is okozhat, ha valaki hasonló karrierív után öt-hat évvel ezelőtt igényelte, vagy mostanában igényli a nyugdíját. Ennek a jelenlegi oka, hogy a nyugdíjszámítás során a korábbi évek keresetét a nyugdíjbavonulás évét megelőző év átlagos kereseti szintjéhez kell emelni (valorizálni), s miután az utóbbi években nagyon meglódult a nemzetgazdasági átlagbér növekedése, a valorizációs mértékek is megugrottak.
Ezt a korábbi nyugdíjigénylőkkel szemben nagyon igazságtalan bánásmódot úgy lehet kiküszöbölni, ha a valorizáció nem egyetlen ugrással történik meg a nyugdíj megállapítása során, hanem az aktív korunk minden évében, vagyis évente valorizálnák az addig szerzett jogosultságainkat. Ehhez persze olyan egyéni számla lenne szükséges, amely a nyugdíjjogosultságainkat évente nyilvántartaná. A jelenleg is létező, de ilyen szempontból használhatatlan társadalombiztosítási egyéni számla helyett végre célszerű lenne bevezetni a tényleges jogosultságokat mérő egyéni nyugdíjszámlák rendszerét, ahogyan az osztrákok vagy a németek a 21. század első évtizedében megtették.
Továbbra is érthetetlen, hogy a magyar nyugdíjrendszerben az első húsz év szolgálati idő majdnem kétszer annyit ér, mint a második húsz év. Az egyes évek jelentősége is ugrabugrál, egy évnyi idő hol 1%-ot, hol 1,5%-ot, hol 2%-ot ér a nyugdíjszorzóban. A linearitás teljes hiánya is hozzájárul ahhoz, hogy a nyugdíjrendszerünkből teljes mértékben hiányzik az előre jelezhetőség, az átláthatóság, az áttekinthetőség. Hogyan lehet ezt orvosolni? Lineárissá kell tenni a rendszert (az osztrákoknál például minden év egységesen 1,78%-ot ér az ottani rendszerben). A magyar nyugdíjbiztosítási önkormányzat már 1996-ban ugyanezt javasolta, picit eltérő mértékben (minden év 1,6%-ot ért volna).
A jelenlegi nyugdíjemelés az előre jelzett éves infláció mértékétől függ, és semmi mástól. A kilencvenes évek előtt, mint említettem, minden emelés ad hoc jellegű volt, a kilencvenes években a nettó keresetek alakulásától függött (amely zuhanórepülésben volt), aztán következett a svájci indexálás (különböző arányokban a 20-80 százaléktól az 50-50 százalékig), majd ezt megszüntetve jött az inflációs emelés. Az utóbbi években nem attól kell félni a nyugdíjasoknak - mint a kilencvenes években -, hogy a nyugdíjak abszolút vásárlóértéke beszakad, hanem attól, hogy a nyugdíjak relatív vásárlóértéke csökken. Ha az infláció alacsony, miközben a nemzetgazdasági átlagbér növekedése magas, akkor a nyugdíjak vásárlóértéke az aktív korúak keresetének vásárlóértékéhez képest hihetetlenül gyorsan leszakad. Szegényedik minden nyugdíjas a többiekhez képest minden évben, amíg az infláció alacsony, a bérnövekedés pedig magas.
Persze ha az infláció meglódul, akkor gyorsabban nőhetnek a nyugdíjak (bár abban az esetben, ha az előrejelzés alacsony, mint idén is, akkor a nyugdíjasok tényleg "hitelezik" bizonyos értelemben az államot, hiszen az emelési kompenzációra a tényleges infláció tükrében csak novemberben kerühet sor), viszont ha gyorsabban nő az infláció, az jellemzően aránytalanul sújtja a nyugdíjasokat. Ezen az sem segít, ha november helyett júniusra hoznák előre az emelési kiigazítás lehetőségét.
Hogyan lehet mindezt orvosolni? A korábbi vegyes emelési rendszer valamely verziójának visszahozatala - amikor a nyugdíjemelés nem csak az infláció mértékétől, hanem az átlagbér növekedésének ütemétől is függ - látszólag követelésre érdemes megoldás a nyugdíjasok részéről. De emlékeznünk kell a kilencvenes évekre, amikor a nyugdíjemelés az átlagkeresetek alakulásától függött, csakhogy az átlagkeresetek nem nőttek, miközben az infláció elviselhetetlen szintekre szökött.
A nyugdíjemelés valódi megoldása semmiképpen sem egyszerű feladat. Az infláció, a bérnövekedés, a GDP alakulása, a járulékbevételek hullámzása mellett figyelembe kell venni a nyugdíjas társadalom belső rétegezettségét, az egyes rétegek eltérő lehetőségeit és szükségleteit, az egyes nyugdíjas korcsoportokat érintő nyugdíjmegállapítási és nyugdíjkarbantartási méltánytalanságokat, és így tovább.
A mai inflációs nyugdíjemelés egyrészt egyre inkább leszakítja a nyugdíjak vásárlóértékét a nemzetgazdasági nettó átlagkereset értékétől - ami a teljes nyugdíjas társadalom relatív elszegényedéséhez vezet -, másrészt a nyugdíjas társadalmon belül is gyorsan mélyíti a megosztottságot, szétszakítja egymástól a nyugdíjasokat.
Érdekes módon abban az esetben, ha a lépésenként visszaépülő 13. havi nyugdíj hatását éves tükörben nézzük, vagyis az adott évi plusz juttatást az adott évi nyugdíj 12 havi összegéhez viszonyítjuk, akkor azt láthatjuk, hogy gyakorlatilag visszaépül a vegyes indexálás révén történő nyugdíjemelés, hiszen minden heti plusz nyugdíj hatása olyan, mintha 2 százalékponttal emelné éves szinten a nyugdíjakat, így 2024-től minden évben az akkor esedékes inflációs emelésen felül további 8%-kal nő majd a nyugdíj éves összege.
Persze a szétszakító hatást a 13. havi nyugdíj visszaépítése is drámai mértékben fölerősíti, miután mindenki a saját nyugdíja mértékében, felső összeghatár nélkül kapja a 13. havi nyugdíját. Ráadásul 2024-től egy havi plusz összeggel, vagyis átlagosan 320 milliárd forinttal növeli majd minden évben a nyugdíjkiadásokat a 13. havi nyugdíj. (A nők kedvezményes nyugdíja is évente ennyibe kerül.)
Miután megállíthatatlanul öregszik a magyar lakosság, az idős állampolgárok ellátásának terhe egyre nehezebb lesz. Ez nem csak a nyugdíjrendszert, hanem az egészségügyi és a szociális ellátó rendszert is közvetlenül érinti. Emiatt bármilyen javaslat is érvényesül majd a nyugdíjrendszer fejlesztése tekintetében, önmagában nem lesz elegendő.
A legégetőbb gondok megoldási lehetőségei:
E szerény javaslatom lényegi összetevőit egy következő cikkben fejtem ki - hacsak addig nem hoznak nyilvánosságra egy vagy több átfogó, integrált reformkoncepciót a politikai aktorok.
Farkas András, NyugdíjGuru News
